Tudok mindent rólad..

Tudom mikor ébredsz és melyik lábaddal kelsz.

Tudom, hogy merre nézel, amikor a szemüveged felveszed.

Tudom hányat lépsz a konyháig, hogy elkészítsd a kávéd.

Tudom, hogy mi az első dolog, amit megnézel a telefonodon.

Tudom, hogy a kávéd elfogyasztása előtt megeszel egy medvesajtot.

Tudom, hogy mennyi cigarettát szívsz el a kávéd mellé.

Tudom, hogy melyik rádiót hallgatod.

Tudom, hogy mit készítesz magadnak reggelire.

Tudom, hogy hipochonder vagy és mire gondolsz, ha egy mozdulatodnál apró fájdalmat érzel.

Tudom, hogy mit reggelizel.

Tudom, hogy forró narancslevet fogyasztasz mellé.

Tudom, hogy étkezés közben csak az ízekre figyelsz.

Tudom, hogy minden elfogyasztott ételed szavatosságát ellenőrzöd.

Tudom, hogy tusoláskor énekelsz.

Tudom, hogy öltözködéskor átgondolod a napi teendőidet.

Nem fogod elhinni, de azt is tudom, hogy mit csinálsz a munkahelyeden egész nap.

Van egy szomszédom, aki mindent elmond nekem, amikor alszol.

Szerző: A papucsod

Szomszéd: A munkáscipőd

Mennyi tányér kell?

Sok tányérom van már a tálaláshoz és fotózáshoz. A napokban elgondolkodtam azon, hogy vajon szükségem van még további tányérokra ahhoz, hogy elegendő legyen?

A fényképezőgépek és objektívek már megvannak, de tényleg szükségem van még tányérokra?

Nem elegendő az, ami van?

Miért érzek úgy, hogy ezt még meg kell vennem, ha meglátok egy olyat, ami még nincsen?

Ha logikusan közelítem meg a dolgot, minden tányérom kerek, szögletes vagy ovális.

Vajon tényleg nem elegendő az, ami most van?

Ezek után a feltett kérdéseim után jött a következő gondolat: A mindennapi életemben rendben van az, hogy mindig kell még valami, hogy elégedett legyek?

Ha a fényképezőgép az ingatlan és az objektívek az ingóságok – és ezekre azt mondtam, hogy – már megvannak, és vannak már tányérok is, amik ahhoz kellenek, hogy ne legyen egyhangúak a hétköznapjaim, kellenek még további tányérok?

A tányérokat újra tudom színezni egyszerűen egy program segítségével. Csak egy kicsit utána kell nézni, hogy hogyan kell.

Lehet, nem kell több tányér, hogy elegendő legyen, viszont az biztos, hogy a hétköznapi életemhez már nem szükséges több tányér!

Úgy gondolom, hogy azokat a tányérokat színezem újra, amik már megvannak.

Ne vegyetek ti sem több tányért, azokat színezzétek, amik már megvannak!

Lehet úgy is fotózni ételt, hogy nincs tányér. Íme két példa rá:

Gondolatok a reggeli kávé mellett..

Miközben elkészítem a reggeli kávémat, a következő kérdések fogalmazódnak meg bennem:

Milyen lehetett a világ, ameddig az emberiség nem ismerte a kávét?

A szúfi szerzeteseket mi késztette arra, hogy megpörköljék a kávészemeket és vízben forraljàk?

Persze most egyedül iszom a kávét, de miért van a kávénak közösségformáló ereje?

Miért van az, hogy még egy rossz kávé is jobb annál, mint kávè nélkül kezdeni a napot?

Miután válaszoltunk magunknak a feltett kérdéseimre, egy

kis időutazásra hívlak benneteket, ha megengeditek.

A földrajzi felfedezések kora a 15. századtól a 18. század végéig tartott. Ebben az időszakban a szárazföldön maradt és felfedezésekre vágyó értelmiség sem volt tétlen.

Szinte bármit megfőztek, hogy kipróbálják ehető-e.

Volt aki azért főzött meg bármit, hogy fenntartsa a családját és volt olyan is, aki transzba akart esni, hogy közelebb kerüljön az általa imádott istenhez.

Az utóbbiak voltak a szerzetesek. Sokat köszönhetünk annak, hogy főzeteikkel felsőbbrendűvé próbáltak válni.

Volt bennük bátorság ahhoz, hogy kipróbáljanak mást is, mint abban a korban ismeretes volt.

Egy legenda szerint, volt egy kecskepásztor aki észrevette, ha a kecskéi egy bizonyos fajta piros bogyóból esznek, sokkal élénkebbek lesznek, mint azok a kecskék, akik nem esznek belőle.

Valószínűnek tartom, hogy a legendának van alapja.

Jaden nevű szerzetes lehetett az, aki rájött arra, hogy a piros bogyón túl is van transz, ha a bogyót pirítva tartósítjuk.

Váljék egészségére Jaden úrnak az elfogyasztott kávém!

Jön a szén, csúszik..

A főcímben szereplő mondat egy az én generációmnak adott moziélményből ered, amit a 80-as évek elején láttam először.

Ez a mondat az “Égigérő fű” című filmben hangzott el, amikor Piroska, az egyik karakter, lekváros kenyér nélkül lecsúszott Oszkárhoz a szenesemberhez egy közeli ház pincéjébe.

A film Janikovszky Éva Málnaszörp és szalmaszál című regényéből készült.

Matinéként volt alkalmam néhányszor megnézni, a “Koppányi aga testamentuma” és a “ János vitéz” mellett.

Az említett lekvároskenyér kulcsfontosságú a filmben, mivel ez az egyszerű étel az, ami a történetet hagyja kibontakozni.

A főszereplő Misu, aki gyermekként a nagymamája bátyjánál tölti a nyáriszünetet Budapesten a Paripa utca 4-ben.

Teljesen átlagos gyerek, aki unalmában fantáziál.

Mesékből szerzett élményei segítenek neki az éppen unatkozós perceket eseménydúsabbá tenni.

Ezt a fantáziálós időszakot felváltja egy igazi emberi mese, amikoris meghallja, hogy a ház egyik lakója Poldi bácsi 52 év munka után nyugdíjba megy.

Poldi bácsi parkőrként dolgozik. Amikor munkából hazatér, Misu minduntalan azt hallja, hogy mennyire fog hiányozni neki a szép zöld gyep, melyet munkája során mindennap látott.

Az nem derül ki a filmből, hogy Misu, miért érzi küldetésének azt, hogy Poldi bácsi a nyugdíjas éveit egy olyan környezetben töltse, ahol gyep van az udvaron, viszont a történetnek ezzel a küldetéssel üzenete van a néző/olvasó számára.

Ez az üzenet mindannyiunknak szól! Nem sok energiával és esetleges ismeretséggel, más emberek hétköznapjait jobbá tehetjük.

Fel kell ismerni, hogy vannak dolgok, amik nekünk gondok, viszont másoknak a mi gondunk örömet tud szerezni.

Tehát, ha kidobunk egy mikrót, egy mosógépet, egy hűtőt, egy szőnyeget, egy bútort, gondoljuk azokra, akik esetleg szükségüket érzik.

A film tanított meg engem arra, hogy az előző gondolatokat a gondolkodásmódom részévé tegyem.

Felnőttként nézve a filmet külön élmény más dolgoknak a felfedezése, mint például az, hogy egy szelet lekváros kenyér, mennyire el tudja feledtetni velünk a bezártságunkat akkor, ha úgy érezzük be vagyunk zárva.

Vagy például, mennyivel derűsebbek lehetnek a hétköznapjaink, ha a gyermekekkel felnőttként az ő gyermeki szintjükön beszélünk.

Természetesen a példamutató magatartásról sosem szabad megfeledkezni.

Összefoglalva az volt a célom a bejegyzésemmel, hogy leírjam, igenis vannak filmek, amik formálnak bennünket a szüleink tanítása mellett, és nekünk felnőtteknek is szükséges gyermekké válni, ha beszélgetünk a gyerekekkel.

Akinek van lehetősége, nézze meg a filmet gyermekével együtt és utána beszélgessen vele gyermekként a történetről..

Szüksége van valakinek egy lekváros kenyérre?

Esztergomi leves..

Miért esztergomi a neve? Azért adtam ezt a nevet neki, mert esztergomi hozzávalókból készül és esztergomi, aki a receptet megalkotta és elkészítette.

Tegnapelőtt rágugliztam, hogy a szülővárosomnak van-e saját levese.

Nem találtam, így nekem jutott ez a történelmi pillanat, hogy elnevezhetem a saját receptű levesem, a városom nevéről.

Mivel nem vagyok szobrász, zeneszerző, festőművész, építész, író vagy keramikus, ezért nincsen lehetőségem az utókornak maradandót alkotni.

Ki tudja, lehet, hogy egy klikk ezután és még évtizedekig kidobja a Google az “esztergomi leves” mellé a nevem!😂

Recept:https://cookpad.com/hu/receptek/13367231-esztergomi-leves

Aki nem lép egyszerre..

Nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való!

A mai bejegyzésem a sorbanállásról és a szigorról szól.

A katonaságnál eltöltött időm alatt nem csak a konyhán tevékenykedtem, hanem alaki kiképzésen is részt vettem.

Nem gondoltam volna, hogy napok alatt egymást nem ismerő fiatalokból, olyan tömeget lehet csinálni, ami a szemnek és az agynak kellemes egy külső megfigyelő számára.

Tényleg csak röviden megemlítem, hogy mennyire pontosan meg volt határozva az alakzat az alaki szabályzatban.

A távköz: az egymás mögött álló katonák, gépjárművek és alegységek közötti meghatározott, vagy külön elrendelt távolság.

A katonák között a katona kinyújtott bal karjával (kéz nyújtott, zárt ujjakkal, a váll nem mozdul) az előtte álló katona bal válláig mért távolság. A tér- és távközt a katonák alapvetően „Igazodj!” vezényszóra veszik fel.

Az alakzat szélessége: a szárnyak közötti távolság.

Az alakzat mélysége: az arcvonal és az alakzat vége közötti távolság.

Igazodás: az alakzatban álló katonák, gépjárművek tér- és távközeinek felvétele.

Takarás: az alakzatban egymás mögött álló katonák fejének és vállának egyenes vonala.

Zárt alakzat: a katonák és az alegységek meghatározott tér- és távközre történő sorakozása.

Alapalakzat: az alegységek, gépjárművek oszlop- és oszlopvonal alakzata.

Ha belegondolunk, szinte mindenre igaz, ha alakzatba vagy sorba rendezzük őket az a szemnek kellemes.

Alakzatok tömkelege vesz bennünket körül a mindennapi életünkben.

Gondolok itt a csempékre, a boltokban kirakott árukra, a függönyünk mintázatára és gondos felcsipeszelésére, a könyvespolcunk elrendezésére és még órákon át folytathatnám.

Ha bármelyikben hiba lenne, biztos vagyok benne, hogy újrarendeznénk.

Az alaki kiképzésen értettem meg azt, hogy mennyire fontos az alakzat tökéletessége.

El kell ismernünk, hogy szigorú szabályok vesznek körül bennünket!

És, ha már a szigorú szabályokról írok, meg kell említenem, hogy a rétesről egy gyermekkori szigorú szabály jutott eszembe.

A vasárnapi ebéd után gyermekkoromban minden alkalommal volt cukrászdából vásárolt sütemény.

Az volt a szigorú szabály, hogy csak akkor ehettem meg a süteményt, ha már megettem az ebédemet.

Ma már a sütivel kezdem az ebédemet, mert felnőttként megtehetem!:-)

És, ha már az alakzat fontosságáról írtam, a bejegyzésemben szándékosan egy olyan fotómat posztolom, ami a következő kérdést vetette fel:

A levelek, miért nincsenek szimmetriában a hosszanti tengely mentén?

Paprikakrémleves..

Nem tudom, hogy ti miként terveztek, ha 2 nap szabadságra mentek, de én a reggeli ébredés után, már számtalan alkalommal dobtam a terveimet.

Most is a napokban 2 nap szabin voltam. Amikor reggel felkeltem, újragondoltam a feladataimat.

Miért ne lehetne a szabadság, az szabadság?

Az elvégzendő feladatokra ott vannak a hétvégék. A szabadság az legyen szabadság!

Felnőttként is megérdemlünk egy kétnapos igazi szünetet! Azt akartam érezni reggel, hogy gyermek vagyok és nyári szünet van.

Ez csak egy kapcsoló volt a fejben és már ott is voltam a dunaparti sétányon gondolatban, amikor hajnalban mentem a nyári napközibe lakáskulccsal a nyakamban.

Hallottam a platánfák ágain a galambok turbékolását, éreztem a hideg szellőt, ami a rövidnadrágom alatt a libabőrt okozta és éreztem a felkelő nap melegítő erejét is. Láttam a fákon átszűrődő fényeket.

Elragadott az érzés, hogy nemsokára ott vagyok a napköziben, ahol a barátaimmal találkozhatok. Látom a korzón az egypontos perspektívát, ahová tartok.

Emlékszem, hogy limót vettem a szigeti ABC-ben 2 db-ot 1 Ft-ért, ami a reggeli helyett rendbe rakta a cukorháztartásomat. Szinte érzem az ízét, ahogy a számba szórtam.

Eszembe jutnak az ABC-ben kapható orosz lemezjátékok. A holdjárónál perceket töltöttem.

Velem van az érzés, amikor a napköziben játszottunk az autóskártyával.

Ezektől a felevenített emlékektől, meggondoltam magam és úgy döntöttem, hogy a következő 2 napot úgy töltöm el, ahogyan a kedvem tartja.

Szeretek főzni és fotózni!

A minap kaptam egy ötletet, hogy mit kellene elkészítenem.

Paprikakrémleves volt, amit ajánlottak, hogy próbáljam ki.

Ezt szeretném veletek megosztani werkfotóval együtt!

Hencidától Boncodáig

Ha vasárnap, akkor húsleves!

Hogyan készült a fotó?

Fekete papíron elfektettem a fazekat. A fazék fölé egy cipősdobozt helyeztem, amire fekete papírt raktam. A húsleves hozzávalót ráhelyeztem a cipősdobozra és katt😀

%d blogger ezt szereti: