A nyolcvanas évek elején vettem először a kezembe szakácskönyvet.
Emlékszem, fura volt, hogy egy nap a konyhaszekrényben ráleltem egy könyvre. Az volt a fura, hogy a tányérok között van egy könyv, nem pedig a könyvespolcon.
Biztos voltam, hogy olyan dolgot találtam, ami nem mindennapi.
Nagyon puha volt, a lapjai már nem voltak ropogósak.
Olyan érzésem volt, mintha egy varázskönyvet tartanék a kezeimben.
A kemény fedele már hiányzott, viszont a hátoldala még megvolt.
A oldala össze volt ragasztva ragtapasszal, ami annak a jele volt, hogy egy igen fontos könyv van a kezemben.
A lapjai világosbarnák voltak az idő vasfoga miatt.
A lapok között kisebb papír cetlik voltak, számomra elolvashatatlan írással.
A ragasztás és a jegyzeteket együttesen még jobban megerősítettek abban az érzésemben, hogy egy értékes tartalmú könyvre akadtam rá.
Fogtam a könyvet és, ahogyan szoktam olvasáskor hanyatt dobtam magam a kanapén és belemerültem a tartalomba az utolsó lapokon.
Emlékszem, hogy már egy picit álmos voltam, de az a tény, hogy a hátoldalon az szerepelt 1932-es kiadàs, nem hagyott nyugodni.
Sosem tartottam, ilyen régi könyvet a kezeim között.
A legöregebb könyv, amit gyermekként a kezeim között tartottam az a “Olcsó könyvtár” sorozatból a Vörös és fekete című könyv, amit 1956-ban adtak ki.
Ez a regény fordulópont volt az életemben.
Stendhal regénye ráébresztett arra, hogy az autóskártya és makaó kártyajátékok után, esténként az olvasás is egy kitűnő időtöltés.
Ettől a felismeréstől kezdve faltam a könyveket.
Nem volt nagy könyvespolcunk, viszont rengeteg könyv volt rajta az említett sorozatból.
Emlékszem, milyen illatuk volt. Dohosak voltak és érezhető volt rajtuk, hogy legalább 20 éve nem vette őket senki a kezébe.
Ebben az olvasásmániás időszakomban akadt a kezeim közé a címben említett szakácskönyv.
Manapság is nagy szeretettel forgatom, nem csak ízletes nyelvezete miatt, hanem az ízletes receptjei miatt is.
A mai bejegyzésemben a gulyást választottam a varázskönyvből.
.
A recept:
