Miközben elkészítem a reggeli kávémat, a következő kérdések fogalmazódnak meg bennem:
Milyen lehetett a világ, ameddig az emberiség nem ismerte a kávét?
A szúfi szerzeteseket mi késztette arra, hogy megpörköljék a kávészemeket és vízben forraljàk?
Persze most egyedül iszom a kávét, de miért van a kávénak közösségformáló ereje?
Miért van az, hogy még egy rossz kávé is jobb annál, mint kávè nélkül kezdeni a napot?
Miután válaszoltunk magunknak a feltett kérdéseimre, egy
kis időutazásra hívlak benneteket, ha megengeditek.
A földrajzi felfedezések kora a 15. századtól a 18. század végéig tartott. Ebben az időszakban a szárazföldön maradt és felfedezésekre vágyó értelmiség sem volt tétlen.
Szinte bármit megfőztek, hogy kipróbálják ehető-e.
Volt aki azért főzött meg bármit, hogy fenntartsa a családját és volt olyan is, aki transzba akart esni, hogy közelebb kerüljön az általa imádott istenhez.
Az utóbbiak voltak a szerzetesek. Sokat köszönhetünk annak, hogy főzeteikkel felsőbbrendűvé próbáltak válni.
Volt bennük bátorság ahhoz, hogy kipróbáljanak mást is, mint abban a korban ismeretes volt.
Egy legenda szerint, volt egy kecskepásztor aki észrevette, ha a kecskéi egy bizonyos fajta piros bogyóból esznek, sokkal élénkebbek lesznek, mint azok a kecskék, akik nem esznek belőle.
Valószínűnek tartom, hogy a legendának van alapja.
Jaden nevű szerzetes lehetett az, aki rájött arra, hogy a piros bogyón túl is van transz, ha a bogyót pirítva tartósítjuk.
Váljék egészségére Jaden úrnak az elfogyasztott kávém!
Ételfotózás Arisztiddal 