Napoleon Veggies

A mai bejegyzésem még a grillezést kedvelőinek is lehet, hogy újdonság lesz. Olyan grillezett zöldségekről írok, amelyeket valójában egytálételként lehet rendelni grill éttermekben. Magyarországon még nem láttam egyik étterem kínálatában sem, de ami késik, nem múlik. Az étel neve Vegetable Napoleon, ami a címben szereplő megnevezés egy kissé szlengesebb elnevezése. A hamburger és a hambi szavakkal tudok talán rávilágítani a különbségre.

A Vegetable a zöldségeket jelenti a nevében, a Napoleon pedig azt, hogy grillezett. Most jön a kérdés, hogy a Napoleon, miért jelenti azt, hogy grillezett? A következő oknál fogva.. A Napoleon nevet egy grillsütő gyártó cég nevéről kapta. Azt hiszem érdemes néhány szóban leírnom a cég történetét, mivel ez a sütő a grill sütők Rolls-Royce-ja.

Aki nem szeret olvasni, annak azt ajánlom, hogy görgessen a bejegyzés aljára a fotóért, amennyiben kiváncsi a Napoleon Veggies-re, hogyan néz ki! 

Wolfgang Schröter, a Wolf Steel cég, majd később a Napoleon cég alapítója és jelenlegi vezérigazgatója 1949. június 3-án született Benshausenben, Németországban. Apja építészmérnök volt, aki hidak építésére szakosodott. Anyja irodában dolgozott a Mercedes cégnél, de ez nem keverendő össze az autóval, mert ez a Mercedes cég írógépeket gyártott.

Nem untatlak benneteket a főhősünk gyermekkorával, ezért onnan kezdem, ahol megkezdődnek az események.

Wolfgang tizenkilenc éves volt, mikor egy este, míg egy kocsmában voltak barátaival, azt beszélték, hogy valami mást kellene csinálni a továbbiakban, mint az autóipart szolgálni szerszámkészítőként egy gyárban. 

Abban az időben, mindenki Amerikáról, mint a korlátlan lehetőségek országáról beszélt, így Wolfgang azt javasolta, hogy menjenek több évre az Egyesült Államokba angolul tanulni, majd térjenek vissza Németországba. Mindenki egyetértett a javaslatával, és Wolfgang bevállalta, hogy érdeklődik majd az amerikai nagykövetségen.

Amikor az Egyesült Államok nagykövetségéhez ment, azt mondták neki, hogy az Egyesült Államok valóban keres fiatalokat, viszont arra is figyelmeztették, hogy egy év után elküldhetik Vietnámba, hogy harcoljon az Egyesült Államokért a vietnámi háborúban. Az akkori törvények szerint a bevándorlókat kötelező katonai szolgálatnak vethették alá az amerikai hadseregben. 

Ilyen feltételek mellet barátaival úgy döntöttek, hogy inkább nem mennek az Egyesült Államokba, hanem más uticélt választanak. A következő gondolatuk a Kanadába való bevándorlás volt, mivel a kanadai kormány még a német tévében is hirdetéseket tett, hogy képzett fiatalokat próbáljon toborozni.

Amikor a kanadai tisztviselő megkérdezte az angol nyelvtudásáról, Wolfgang azt válaszolta, hogy valójában az angol nyelvismerete nagyon korlátozott. A tisztviselő kérésének eleget téve, egy egyhetes nyelvtanfolyamon vett részt.

A tisztviselő azt javasolta neki, hogy menjen Kitchenerbe, Ontario tartományba, Torontóhoz közel, mert Kitchener az 1800-as évek eleje óta a német bevándorlások központja. Ez a hely majd megkönnyíti Wolfgang alkalmazkodását Kanadában, mivel a második világháború utáni német bevándorlók azon a környéken alapítottak vállalkozásokat.

Azzal a szándékkal, hogy a lehető leghamarabb kivándoroljon, Wolfgang kitöltötte az iratokat és bevándorlási kérelmet nyújtott be Kanadába. Meglepetésére, miközben intézte a bevándorlási procedúrát, az összes barátja egymás után visszamondta a közös tervüket. Ő nem adta fel a tervét, viszont családja kérésére megvárta, ameddig 20 éves lett. Az egy év várakozásnak az a háttere, hogy a szülei azt gondolták, hogy majd ennyi idő alatt meggondolja magát.

Amikor 1969. októberében végül Kanadába indult, kevesebb, mint négy hónappal a huszadik születésnapja után, azt tervezte, hogy két évig Kanadában él, majd további két évre Dél-Afrikába költözik és végül visszatér majd Németországba. Valódi kalandot keresve, úgy döntött, hogy nem repülővel utazik Kanadába, hanem egy Hamburgból Torontóba indított teherfuvarra száll. 

Miután kanadai talajon állt, Wolfgang elkezdett dolgozni az Electro Porcelain-nál, Kitchener ikervárosában, Waterloo-ban. Élénken emlékszik az első munkanapjára, mivel meglepődve látta, hogy a WC-k előtt nincs ajtó és nem viselnek munkaruhát.

Az Electro Porcelain-nál, amely kerámia szigetelőket gyártott a háztartási főzőlapokhoz, Wolfgang munkaterülete a szárítószekrény és a kemence között volt. Feladata az volt, hogy a kerámia alkatrészeket vegye ki a szárítókemencéből és tegye a kemencébe.

Bár október volt, annyira meleg volt a két kemence között, hogy ezt a munkát soha nem felejti el. Nagyon örült, hogy érkezését követően ilyen gyorsan talált munkát, ezért nem is panaszkodott, hanem csinálta az elvárásoknak megfelelően. Úgy két hónap elteltével a cég művezetője jobb munkát talált neki tudva, hogy képzett szerszámkészítő. Mutatott neki egy hirdetést, melyben egy bolt eladót keres és itt majd eladóként egy kicsit közelebb kerülhet a szakmájához.

A művezető kezdeményezésének köszönhetően Wolfgang 1970 januárjában megkezdte második munkahelyét Kanadában a Vanderzwaag Tool and Water boltban, Waterloo-ban. Kezdő fizetése óránként 1,65 dollár volt. Miközben a Vanderzwaagnál dolgozott, Wolfgang 200 dollárért megvásárolta első észak-amerikai autóját, egy használt Chevrolet-t.

Nagyon örült neki, írt is szüleinek haza: „Van egy olyan autóm, ami nagyobb, mint egy Mercédesz!” 

Néhány hónap után Wolfgang megtudta, hogy a két kanadai munkatársa körülbelül 4 dollárt keresett óránként, míg ő csak 1,65 dollárt kapott. 

Munkatársai azt javasolták neki, hogy kérjen a főnöktől emelést. Wolfgang beszélt a munkaadójával, de meglepetésére Vanderzwaag úr mindenféle ürügyet talált arra, hogy miért nem tud többet fizetni neki. Többek között azt mondta, hogy Wolfgang angolja még nem volt elég jó és, hogy még meg kell tanulnia dolgozni nem metrikus mértékegységekkel.

Azt érezte, hogy Vanderzwaag úr tényleg többet adna, ha több tapasztalattal rendelkezi. Továbbra is kitartóan a nyakára járt, és amikor Vanderzwaag úr végül beleegyezett abba, hogy emeli az órabérét, 1,7 dollárra emelte a fizetését óránként.

Ezzel az emeléssel Wolfgang úgy érezte, hogy itt az ideje továbblépni. Körülnézett, és hamar új munkát talált a Heffner Tool and Die-nál.

Ott óránként 4,50 dollárt fizettek. Nagyon jó munka volt és élvezte a kitűnő munkakörnyezetet, amely teljesen különbözött a korábbi  helyeitől. Noha Wolfgang szeretett az új kollégájával együtt dolgozni, aki hasonló német bevándorló volt, mint ő, a kanadai gazdaság visszaesése miatt, kevesebb, mint egy éven belül elvesztette állását. 

Mivel ezután nem talált munkát, ezért komolyan fontolóra vette a visszatérést Németországba. A szülőföldjére való visszatérés szándéka mellett úgy döntött, hogy a vadonatúj Volkswagent, amelyet csak egy-két héttel az elbocsátása előtt vásárolt, visszavásároltatja a kereskedővel. Amikor felajánlotta a kereskedőnek, hogy eladja neki az autót, a kereskedő azt válaszolta, hogy csak a felét fizeti neki annak, amit ő fizetett az autóért. 

Természetesen nem fogadta el az ajánlatot és inkább megpróbált új állást találni Kitchener-Waterloo-ban. Annak ellenére, hogy a gazdaság hanyatlás alatt állt, munkalehetőséget talált a torontói Chromalox Electric Heat-ben. Huszonegy éves korában Wolfgang volt a legfiatalabb alkalmazott a Chromalox szerszámműhelyében.

A cég vezetői felismerték, hogy Wolfgang magasan képzett. A németországi mélyreható képzése miatt sokkal nehezebb feladatokat is el tudott elvégezni, mint idősebb kollégái.

Az egyik termék, amelyet a Chromaloxnál gyártottak, az elektromos piacon használt spirálégők formái voltak. Spirál alakja miatt a formát gömb alakban ki kellett marni. Mivel a munkát túlságosan nehéznek tartották a cégen belüli megmunkálás szempontjából, mindig egy másik cégnek adták ki bérmunkaként.

Wolfgang, bízva a képességeiben, azt javasolta, hogy majd ő megcsinálja – és megtette! Ettől kezdve a vezetői sok nehéz feladatot adtak Wolfgangnak tudva, hogy ő az egyetlen az üzemben, aki meg tudja őket csinálni. Egy idő után a munkájáért már óránként 6,50 dollárt kapott. Kitchenerből Torontóba költözött, hogy a Chromaloxhoz közel lakjon, Először egy panzióban élt, ahol csak egy pici szobája volt.

Zajos hely volt, ezért nem volt elégedett vele. Amikor elkezdett keresni egy másik szállást, valaki azt javasolta, hogy keressen megosztott egyetemista szálláshelyeket. Miközben áttekintette a Toronto hirdetéseit, talált egy hirdetést, amelyet a York Egyetem hallgatói adtak fel, akik harmadik szobatársat kerestek, hogy megosszanak egy lakást a Jane utcában egy sokemeletes épület 16. emeletén. Wolfgang felhívta őket, találkozott a hallgatókkal és sikerült hozzájuk költöznie. 

Nemcsak élvezte a saját korabéli kanadaiakkal való együttélést, hanem tetszett neki a lehetőség, hogy anyanyelvű emberekkel élve tanulhat angolul. Torontóban élve Wolfgang angol nyelv kurzust végzett a York Egyetemen. Ebben az időben ismerkedett meg Ingriddel, későbbi feleségével.

1972-ben Wolfgang és Ingrid vásárolt egy régi, 2 szobás házat a torontói Lippincott utcában 22 000 dollárért, 3000 dollár önerővel. Ebből 2000 dollárt Ingrid szüleitől kaptak, a másik 1000 dollár pedig Wolfgang megtakarításából származott. Csak egyszer nézték meg a házat, majd Németországba mentek, hogy összeházasodjanak.

Miután visszatértek Európából a nászútjukról beköltöztek az új házukba. A fiatal pár első otthona olyan közel volt a fő vasúthoz, hogy éjszaka felriadtak, amikor a vonatok elhaladnak. A házasságuk első két évében Ingrid egyetemre járt, míg Wolfgang tovább dolgozott a Chromaloxban. 

A pénzük kevés volt, így Ingrid heti 15 dollárt osztott be. Amikor fűnyíróra volt szükségük, hogy rendben tartsák a kertet, Wolfgang 5 dollárért vásárolt egy nem működő fűnyírót a roncstelepről, és megjavította.

1974-ben a Chromalox alkalmazottai sztrájkoltak. Mivel Wolfgang túlságosan büszke volt arra, hogy szakszervezeti táblát viseljen, úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy újra lépjen. Ingrid befejezte az egyetemet és Barrie-be költöztek.

Szeptemberében, nem sokkal a Barrie-be költözés után, Wolfgangot szerszámkészítőként  felvették a Barrie-ben lévő General Electrichez (GE). Itt is szakszervezetet alapítottak. Néhány héttel a GE-hez való belépése után a szakszervezet vezetője felkereste Wolfgangot, és felkérte, hogy lassítson a munkáján, hangsúlyozva, hogy ez szakszervezeti ügy.                                                                                                                                                                 Visszatekintve Wolfgang azt mondta: “Nem csoda, hogy a GE gyárnak végül be kellett zárnia: napi két órán át dolgoztak csak, és a munkamorál is szörnyű volt.”

Kb. három hónappal azután, hogy felvételt nyert, Wolfgangot karácsony előtt elküldte a GE. Ez bevett szokást volt, így a társaságnak nem kellett fizetnie alkalmazottainak az ünnepek alatt. Új állást keresett, és gyorsan meg is találta szerszámkészítő pozícióját a Prodomaxban, Barrie-ban. A Prodomax akkoriban kicsi társaság volt. Mivel a gazdaság még mindig recesszióban volt, Wolfgang részmunkaidőben dolgozott ott, attól függően, hogy volt-e elegendő munka számára.

Nem olyan ember volt, aki csak ücsörög és semmit sem csinál, ezért Wolfgang két autó férőhelyes garázst épített a házához, amikor a Prodomaxnál nem tudott dolgozni.

1975-ben egy  napon, a garázs felépítése után, Wolfgang beszélgetett a szomszédjával. A szomszéd tudta, hogy munkát keres, ésmondta neki, hogy van egy pajta, amely a környéken leégett, és azt javasolta, hogy Wolfgang keresse fel a gazdát és kérdezze meg, szükséges-e segítség az épület újjáépítésében.

Ezt a tanácsot követve Wolfgang elment a gazdához, de csalódnia kellett, mert a pajtát már újjáépítették. A gazda megemlítette, hogy éppen most kapott ajánlatot új borjúketrecek építésére a farmján. Megkérdezte Wolfgangtól,  hogy tud-e hegeszteni, és annak ellenére, hogy még soha nem hegesztett, Wolfgang azt válaszolta: „Bármit meg tudok csinálni.”

Akkor „Miért nem adsz nekem árajánlatot?

A gazda odaadta Wolfgangnak a cég által benyújtott terveket és rajzokat. Wolfgang hazament, kidolgozott egy javaslatot, visszament a gazdához és 12 000 dolláros ajánlatot adott neki a munkáért. A gazda elfogadta azonnal az olcsóbb ajánlatot.

Wolfgang beszerezte a hegesztőgépet és a szükséges szerszámokat a garázsába. Ezután megrendelte az összes szükséges anyagot, és még egy állványt épített. Fémfűrészével összedarabolta az összes anyagot, ecsettel lefestette és maga is telepítette le. <br>A gazda annyira elégedett volt Wolfgang munkájának minőségével és a végeredménnyel, hogy a környék más gazdáinak is ajánlotta őt. 

Wolfgang úgy döntött, hogy nevet ad a kisvállalkozásának, amelyet a garázsában üzemeltetett. Pro Industries lett a neve. Független vállalkozóként értékes tapasztalatokat gyűjtött, amiket felhasznált a vállalkozásának bővítése érdekében. Megtanult kovácsolni és kovácsoltvas teraszbútorokat készített. Az első darabok elkészítése után fényképeket csinált róluk, és megpróbálta eladni Barrie-ban és Torontóban. Kezdetben senki sem akarta megvenni, de találkozott Norman Lenz-cel, egy torontói üzlet német tulajdonosával, aki megvásárolta, de így utólag már azt gondolja, hogy szerinte csak sajnálatból vette meg.

Úgy döntött, hogy kovácsoltvas korlátot gyárt belső lépcsőkhöz és teraszokhoz, mert ezek gyártása nagyon hasonló volt a borjúketrecekhez, amiket már csinált. Mivel munkahelyet nem volt könnyű találni, remélte, hogy így a korlátok gyártásával beléphet az építőipari piacra. Ezenkívül a korlátok készítése nem igényelt sok felszerelést. Ez az ötlet végül lehetőséget adott Wolfgangnak arra, hogy kölcsön nélkül lépjen be a piacra, és emelt fővel járhasson ismét. 

A terv végrehajtása érdekében körbeutazott és fényképeket készített a házak korlátjairól, majd katalógusba összeállítva „Egyedi kovácsoltvas korlát eladó” című cikkben meghirdetette magát. A Prodomax egyik munkatársa, egy John Derks nevű holland bevándorló pontosan ugyanazt csinálta, mint ő. Noha Wolfgang úgy érezte, hogy Derks előnyben van, hiszen tökéletesen beszélt angolul, több gépe volt, és sokkal több tapasztalata volt a korlátok építésében, mindezek ellenére összefogtak és úgy döntöttek, hogy üzleti partnerek lesznek.

Derks Ornamental Railings and Iron Works néven működve 1976-ban partnerséget alapítottak, és béreltek egy telephelyet a Morrow Roadon, Barrie-ban vállalkozásuk számára. Az ötlet az volt, hogy mindkettőjük továbbra is a napi munkahelyén dolgozik a Prodomaxnál és a közös vállalkozásukat munka mellett csinálják. A vállalkozás megkezdése után Derks kilépett a nappali munkájából és Wolfgang is később követte őt.

Úgy döntöttek, hogy Derks elvégzi a műhelymunkát, míg Wolfgang körbejár és házal, hogy érdeklődjön munkák iránt. A gazdaság hanyatlott, ezért kevés munkát kaptak. Annak ellenére, Derks a fiát is bevette az üzletbe. Ez a döntés viszont túl soknak bizonyult a vállalkozásuk számára, mivel nem volt elég bevételük ahhoz, hogy mindhárman megéljenek belőle. Az idő múlásával nyilvánvalóvá vált, hogy Derks és Wolfgang különböző üzleti filozófiákat képvisel, amelyek hosszú távon nem voltak összeegyeztethetőek. Végül 1976-ban, nyolc hónapos közös munka után úgy döntöttek, hogy szétválnak. Derks átvette az épület bérletét, Wolfgang pedig visszament a garázsába és Simcoe Railings cégnév alatt folytatta egyéni vállalkozóként. 

1977-ben felvette első alkalmazottját, Glen Ransomot. Glen kanadai volt és idősebb is, mint Wolfgang, akinek akkoriban még mindig voltak problémái az angol nyelvvel. Ennek eredményeként az ügyfelek gyakran Glenhez mentek, nem Wolfganghoz, mert úgy gondolták, hogy ő a főnök. Wolfgang örömmel hagyta, hogy játsza ezt a szerepet. Második alkalmazottja, Ron Noordhoff 1978-ban csatlakozott, aki a mai napig a cégnél van, épületkarbantartási felügyelőként.

Abban az időben, amikor Wolfgang felvette Ransomot, a gazdaság még recesszióban volt. Egy nap a környéken Wolfgang meglátott egy nyilvános pályázati felhívást, amit a kormány hirdetett meg egy munkával kapcsolatban a penetanguishine-i büntetés-végrehajtási intézetben. A pályázat az volt, hogy rácsokkal ellátott ablakú, tömör cellaajtókat kell készíteni annak érdekében, hogy az ételeket a cellákba be lehessen juttatni anélkül, hogy a fogvatartottak és az őrök közvetlenül érintkeznének. Az ajtók módosításának oka az volt, hogy sokszor, amikor az őrök kinyitották a rácsos kivitelű cellaajtókat, a fogvatartottak ököllel bántalmazták őket.

Amikor Wolfgang elment a büntetés-végrehajtási intézetbe, hogy átadja ajánlatát, egy monoklis tisztviselő kísérte a büntetés-végrehajtási intézetben. Wolfgang megkérdezte tőle, mi történt, és a férfi azt válaszolta, hogy arcon ütötték a rácsos ajtón keresztül. 

Miután befejezte a börtönben a munkát, egy nagyobb telephelyet bérelt és belevágott a lépcsőkorlát üzletbe. Az általa épített korlátok elsősorban belső és külső acélkorlátok voltak. A belső korlátok általában csiszolt és kalapált svéd acélból készültek, amelyek egyedi antik megjelenést kölcsönöztek számukra. Akkoriban az új háztulajdonosok körében ez eléggé kedvelt volt. 

Amikor a divat később csavart tölgy korlátra váltott,  különösen a gazdagok otthonaiban, az acélról fára való áttérés Wolfgang számára kihívást jelentett, mivel nem volt tapasztalata a famegmunkálásban. Mivel azonban az ügyfelek azt követelték, gyorsan megtanulta, hogyan kell csinálni hajlított fa korlátot is.

Az elején Wolfgang meglehetősen nehéznek találta, hogy a korlátot hajlított tölgyből készítsék, és sok próbálkozásra volt szüksége, amíg végül kitalálta, hogyan kell csinálni.  Ennek a tapasztalatnak az eredményeként fontos tanulságokat vont le, amelyeket azóta alkalmaz a vállalkozói szellemében: „Az üzleti életben mindig változás történik. Ha nem vesszük figyelembe a változást, akkor a vállalkozásunk tönkremegy. ”

Az 1970-es évek végén a Fisher kályháknak nagy neve volt a fatüzelésű kályhák piacán. Wolfgang először Fisher kályhát akkor látott, amikor Barrie városában jégszobrokkal felállított téli karnevál volt. Az egyik lakókocsiban Fisher kályhát használtak, amely nagyon szép volt és melegen tartotta a lakókocsit annak ellenére, hogy kívül rendkívül hideg volt.

1978 egyik napján Ingrid apja elmondta Wolfgangnak, hogy vásárolni szeretne Fisher fafűtésű kályhát otthonra. Mivel Wolfgangnak abban az időben nem volt sok megrendelése, ezért felajánlotta, hogy csinál neki egyet. . Wolfgangnak fogalma sem volt akkor arról, hogy ezzel az ajánlattal meg fog alapozni egy többmillió dolláros társaságot. Furcsának gondolta, hogy apósa egy fatüzelésű kályhát szeretne, hiszen van már modernebb technológia, például gáz-, olaj- és propánkemencék, de mivel apósa ezt akarta, úgy döntött, hogy megcsinálja neki.

A kályha építésének előkészítése során Wolfgang elment a Barrie Weldinghez, és felkérte őket, hogy vágják le neki az acéllemezeket és hajlítsák meg őket az előírásai szerint. Az egyedi munkák elvégzésén kívül a Barrie Welding egyike volt a sok olyan cégnek, amely saját márkájú fatüzelésű kályhákat gyártott. Öntöttvas ajtómodelljük a „Johnson” volt.  Wolfgang megkérdezte, vásárolhat-e és felhasználhatja-e az ajtaját a saját kályhájához. 

Mivel a Barrie Weldingnek nem volt kifogása ellene, az első tűzhely, amelyet Wolfgang épített, olyan kályha volt, amelyen „Johnson” ajtó található.  Apósa ezt a kályhát vitte haza. Rendkívül elégedett volt vele, mert az egész házat átmelegítette. Wolfgang megnézte, mennyire jól működik az apósa számára épített kályha. Annyira jó volt, hogy csinált magának is egyet, meg a szomszédjának is, mert annak is megtetszett, amikor látogatóban volt nála. 

1978-79-ben 3 kályhát épített, egyet „Johnson” ajtóval és kettőt Timberwolf ajtóval. Úgy döntött, hogy vállalkozását Wolf Steel-nek nevezi el, mert az új név azt a tényt tükrözi, hogy már nemcsak a korlátok gyártásával foglalkoznak, így 1979-ben megszületett  a Wolf Steel Ltd.

A fatüzelésű kályhák rendkívül népszerűek lettek, mert a piacon súlyos olajhiány volt tapasztalható, ezért Wolfgang úgy döntött, hogy belevág a fafűtés-üzletbe. Timberwolf néven 5 különböző modellt gyártott 5 alkalmazottal, az első évben 30 db-ot adtak el belőle. Wolfgangnak és Ingridnek volt egy kiskereskedelmi üzlete, ahol a kályhákat árusították az ügyfeleknek. Az 1980-as években folyamatosan növelték a termelést és új fatüzelésű kályhákkal bővítették a kínálatukat. Az alkalmazottak száma 5-ről (1980) 28-ra (1985), majd több mint 70 főre nőtt az évtized végére. Ennek megfelelően a gyártási terület 90-ről 4000 négyzetméterre nőtt.

Wolfgang észrevette, hogy az ügyfelek érdeklődnek az üvegajtóval rendelkező kályhák iránt.  „Miért nem tetél üvegajtót a kályhához?” Kérdezték mindig. Rájött, hogy a kályhák vásárlói lángot akarnak látni a kályha működése közben, és megkezdte az üvegajtós modell gyártását. Talált egy olyan gyártót, aki üvegajtót készített két darab edzett üvegből acélkeretben.  Az üvegajtókkal sok probléma merült fel, ezek közül az egyik legsúlyosabb az, hogy az üveg a tűzhelyen belüli hirtelen hőmérséklet-változások következtében gyakran eltört.

Felvette a kapcsolatot a Corning Glass Works céggel, akik üveg edényeket gyártottak és CorningWare márkanéven adtak el.  Mi tette ezt a terméket egyedülállóvá és különösen érdekesnek Wolfgang számára? Az volt, hogy a CorningWare-t pirokerámia üvegből állították elő, amely ellenállóvá tette az üveget a hirtelen hőmérsékleti változásoknak.

Ennek az üvegnek a használata hatékonyan kiküszöbölte az üveg törésének kockázatát, de volt még egy kihívás, amelyet meg kellett oldani:  Attól függően, hogy milyen nedves volt a tüzelőanyag a kályhában, az ajtó üvege szennyeződött és kormolódott az idő múlásával.  Az ügyfelek panaszaival szemben, amelyek szerint nem láthatják a tüzet, Wolfgang különféle dolgokat próbált megtenni annak érdekében, hogy az üveg tiszta maradjon a fa minőségétől függetlenül. Wolfgang megtervezte az iparág első légkeverő rendszerét.  Ez az új technológia nagyon sikeresnek bizonyult, mert az üveg nem kormolódott.

A  „Timberwolf” modellek sikere ellenére,  Wolfgang észrevette a fafűtés-iparban bekövetkezett változást, hogy a fogyasztók az elegánsabb termékeket vásárolták. Annak érdekében, hogy lépést tartson a változó vásárlói igényekkel és ízlésekkel, úgy döntött, hogy modern stílusú elemeket mutat be az üvegajtójába. A tervezési lehetőségekre gondolkodva emlékezett egy konyakos üvegre, amelyet egy likőrüzletben látott, gyönyörű aranyozott címkével. Elment az üzletbe és vásárolt egy palackot, és néhány módosítással hozzátette a címkén található dísztárgyakat a kályha ajtajához. Az elkészült az ajtó, gyönyörűnek tűnt. Úgy érezte, hogy a „Timberwolf ” név nem illik hozzá.

Miért ne lenne Napoleon?

Ingriddel megbeszélte az érveket és ellenérveket,  megbeszélésük alapján mindketten úgy érezték, hogy a  név, amely minden nyelven megegyezik, tökéletesen illeszkedett a kifinomultabb kályhákhoz, amelyeket éppen gyártanak. Így 1980-ban megszületett a Napoleon márka, és a társaság  öntöttvas-ajtós modelljeit magas hőmérsékletű üveggel és légkeverő rendszerrel mutatták be a piacon ezen a néven.

Wolf Steel / Napoleon volt az első olyan kandallótermékek gyártója, amelyek tűzhelyét jóváhagyták a Kanadai Szabványügyi Szövetség (CSA). A CSA jóváhagyása azt jelentette, hogy a „Napoleon” kályha teljesítette a szervezet különféle termékbiztonsági előírásait, valamint egyéb értékelési kritériumokat.

1986-ban a Napóleon megkezdte saját, egyedi üvegajtóinak gyártását a dinasztia címkéje alatt. Noha a Wolf Steel / Napoleon évek folyamán jelentős növekedést mutatott kályhák és kandallók gyártójaként. Az a tény, hogy a termékek szezonális jellege különleges kihívásokat jelentett, mivel a termék iránti kereslet az évszakok függvényében jelentősen ingadozott. Az 1990-es évek elején, annak érdekében, hogy ellensúlyozza a kályhák és kandallók eladási számát a fűtési termékek szezonon kívüli időszakában, megszületett a Napoleon barbecue.

Wolfgang célja egy csúcskategóriás grill piacra dobása volt, amely kivételes minőségi szintje révén emelkedik ki a piacon, ami igazolja a 999 dolláros árcédulát. Amikor Wolfgang bemutatta az ötlet családjának és vállalatának vezetőinek, nagy szkepticizmussal fogadták el. Azt mondták, hogy nem sikerül eladnia egy ilyen magas áru grill sütőt, mivel a piacon lévő összes többi grillező szignifikánsan olcsóbb.

Jól gondolta, hogy egy jó minőségű termék, amely sok éven át túlteljesíti a versenytársak olcsóbb modelljeit, és kitűnő garanciával rendelkezik, el fogja tudni adni ezen az áron. 

Azóta számos modell jelent meg a piacon. Akiket érdekelnek a termékek, azoknak katt ide! https://www.napoleon.com/en/ca/welcome  

És akkor a megérdemelt kép…

Az igazi bolognai spagetti..

Néhány évvel ezelőtt egy angol órám alkalmával az ízfokozók volt a téma.

Eddig a napig azt sem tudtam, hogy mi az.

A tanárom nagyon felkészült volt a témából. Nem azért mert utána olvasott, hanem azért mert az USA-ban élt 30 évig. Ezalatt az idő alatt az ottani médiában folyamatosan szó volt a hatásairól.

Angolul MSG a rövidítése (monosodium-glutamate).

Nálunk nátrium-glutamátnak nevezik.

Valójában egy ízetlen, azonban más ízeket felerősíteni képes anyag.

Az élelmiszeripar nagy szeretettel használta az új világban.

Elmondása szerint, vannak olyan államok, ahol visszaszorították már az alkalmazását.

Azzal indokolták, hogy a gyermekeknél hiperaktivitást okoz.

Továbbá jellemző volt a szorító mellkas, a fejfájás, kipirulás és allergiaszerű tünetek.

Az óra alatt felébredt bennem a felismerés, hogy én is és a családom is sok olyan terméket vásárol, amiben benne van az ízfokozó.

Úgy döntöttem, hogy tudatosan vásárlok és megbízom abban, amit a termékek ismertetőjére írnak a gyártók.

Röviden, nem vásárlok olyan terméket, amiben ízfokozó van.

Úgy szocializálódtam, hogy voltak olyan ételek, amikhez alapanyagként porokat vásároltam.

Ez nem helyes! Ma már tudom, hogy nátrium-glutamát nélkül is van élet!

És olyan élet, ami a természetes ízeket adja.

Kezdjük a bolognai spagettivel, ami szerintem minden háztartásban legalább egyszer havonta a terítéken van.

Nagyon sokat olvasgattam utána, hogyan kell igazi bolognai spagettit készíteni.

Angol oldalakon találtam meg azt a receptet, ami szerintem olyan lehet, ami közel áll az eredetihez. Heston Blumenthallal való levelezésem sokat segített abban, hogy mégis, milyen lehetett az eredeti bolognai ragu.

Akkor jöhet a recept:

Zsiradékon piríts szalonnát..

Adjál hozzá vöröshagymát..

Adjál hozzá fokhagymát..

Adjál hozzá darált húst..

Pirítsad le..

Adjál hozzá leves alapot..

Adjál hozzá vörösbort..

Adjál hozzá reszelt sárgarépát..

Adjál hozzá szárzellert..

Adjál hozzá hámozott paradicsomot..

Rotyogtasd 3 órát..

Adjál hozzá tejszínt 20 perccel a lezárás előtt..

Természetesen, mindeközben kb 20 percenként keverd meg..

És akkor jön némi segítség képekkel..

A kép, aminek története van..

Annál az oknál fogva, hogy nyaraláskor ne csak külföldre utazzunk, eldöntöttük, hogy idén Nyugat-Magyarországon állunk meg több helyen és meglátogatjuk a kiszemelt városok nevezetességeit.

Sárvár és Kőszeg volt az úticél, ahol megszálltunk.

Már évek óta, úgy gondolkodunk a szálláshelyekről, hogy a panziókat részesítjük előnybe a szállodákkal szemben.

A panziók szobái, szinte ugyanolyan felszereltségűek, mint a szállodák szobái.

Lehet, hogy csak én vagyok ezzel a véleménnyel, de én úgy gondolom, hogy egy családi vállalkozásként üzemeltetett panziók tulajdonosainak az az érdekük, hogy a vendég a megelégedettség miatt visszajáró vendég legyen, illetve ajánlja a lehetőséget az ismerőseinek.

Ezzel a berögződött felismeréssel indultunk útra.

Minden Magyarországi utazásunkat, úgy kezdjük, hogy 2 éjszakára megszálunk Agárdon a Simon Panzióban. Azért választottuk ezt a helyet, mert valóban olyan hely, ahol pihenni lehet. Miért is írom, hogy pihenni? Egyszerű az oka, mert úgy indulunk útunkra, hogy munka után egyből belevetjük magunkat a szabadságba.

A Simon panzióval úgy ismerkedtünk meg, hogy egy szilveszteri bál alkalmával nyertünk a tombolán és a nyereményünk 2 éjszaka eltöltése volt a panzióban, továbbá belépő az agárdi termál fürdőbe.

Bennünket megnyertek állandó vendégeknek!

Visszatérve a poszt eredeti tartalmára, az utolsó állomásunk Kőszeg Portré Panzió volt. Nos, ez a panzió és az étterme is olyan, hogy visszavágyik a vendég.

A profizmus jellemzi a működtetőket.

Kőszeg csodálatos város! Miután bejártuk a helyi nevezetességek nagy részét, az utolsó napra egy bakancslistás helyet tűztünk ki célul.

Ausztria Medve-szurdok meghódítása volt az egyik a listámon.

Kőszegtől közel 200km-re található.

Előzetes nagy túrára felkészülés nélkül vágtunk neki. Mondanom sem kell, hogy rettenetesen elfáradtunk a számunkra 6 órás túra alatt.

A táj viszont kárpótolta a fáradtságot.

Az okosórám szerint 4000 kilókalóriát égettem el a túra alatt.

Visszaérkezve Kőszegre a szemem kopogott az éhségtől és valami extra kalóriadús ételre vágytam.

Arra gondoltam, hogy kivégzek egy tárkonyos ragulevest bucistól.

Sajnos, az étterem, ahol az étlapon volt a vágyam, aznap éppen zárva volt.

Meg kellett elégedjek mással, viszont mikor haza jöttünk, magam készítettem el, hogy a nyaralásunkat úgy zárjam le, ahogyan azt elterveztem.

Fogadjátok szeretettel a következő fotómat!😀👏👌